Illatok története, 5. rész: Az illatos udvar – Versailles

Az illatok történetének ötödik része – az udvar, ahol az illat státuszt jelentett

Üdvözöljük az Illatok története sorozat ötödik részében. Eddig együtt jártuk be az ókori egyiptomi templomokat, ahol az illatos gyanták kísérték a szertartásokat és a túlvilági életet, a római fürdőket és lakomákat, melyek tele voltak illatos olajokkal, az arab tudósok műhelyeit, akik tökéletesítették a desztillációt és megnyitották az utat az illatos vizek felé, végül pedig a provence-i Grasse-t, ahol a bőrkikészítő városkából fokozatosan az illatos virágok termesztésének központja lett. Most északabbra költözünk – Versailles-ba.

A 17. és 18. századi királyi udvar a szigorú szabályok világa volt. Ki állhatott közel az uralkodóhoz, milyen mélyen hajolt meg, milyen ruhában jelent meg – mindez valamit közölt. Ebbe a csendes nyelvbe tartozott az illat is. Az illatosított kesztyűk, illatos fehérneműk vagy illatos vizek nem csupán személyes ízlés kérdései voltak: megmutatták, ki engedhet meg magának drága alapanyagokat, ki követi az udvari divatot, és ki tartozik valóban az udvari társasághoz. Az illat így hasonlóan működött, mint egy ékszer vagy címer – nem volt látható, mégis sokat elárult viselőjéről.

Miért éppen Versailles? XIV. Lajos 1682-ben ide helyezte át az udvar székhelyét, és az eredeti vadászkastélyból a francia monarchia pompás központját építette ki. A kastélyban és környékén több ezer udvaronc élt, akik a király kegyeiért versengtek. Ilyen környezetben minden részlet a presztízs eszközévé vált – és az illat az egyik legkifejezőbb volt. A francia ízlés ráadásul akkoriban Európa nagy részének hangját adta meg, így ami Versailles-ban illatozott, hamarosan más uralkodói udvarokban is megjelent.

Ebben a részben lépésről lépésre végigvezetjük az udvaron. Megmutatjuk, milyen különös viszonyban voltak az akkori emberek a vízzel és a mosakodással, és mivel helyettesítették a tisztaságot. Megnézzük, hogyan bántak az illattal az uralkodók XIV. Lajostól XV. Lajosig, és közben elválasztjuk a dokumentált híreket a későbbi legendáktól. Nem hagyjuk ki Mária Antónia királynőt és a parfümőrt sem, aki számára egyedi illatokat készített, végül pedig a forradalomra is sor kerül, amellyel ez az egész világ véget ért.

Helyezze magát kényelembe, és hagyja, hogy elkalauzoljuk az aranyozott termekbe, kertekbe és magánlakosztályokba, ahol az illat is szerepet játszott a státusz eldöntésében.

Tisztaság víz nélkül – púder, tiszta ruha, illatos esszenciák

Képzeljünk el egy udvart, ahol gyakran beszélnek a tisztaságról, mégis alig használnak hozzá vizet. A mai olvasónak ez ellentmondásnak tűnhet, de a 17. és 18. században sokak számára ez teljesen logikus volt. Az akkori orvosi elképzelések abból indultak ki, hogy a meleg víz megnyitja a pórusokat, és a test így sebezhetőbbé válik a „romlott levegővel” szemben, amely a korabeli nézetek szerint betegségeket terjesztett. A pestisjárványok tapasztalatai után sok orvos óvatosságra intett a fürdőzéssel kapcsolatban. Teljesen nem tűnt el az életből – valaki gyógyászati okokból fürdött, mások élvezetből. A mindennapi testápolás azonban a nagy udvari társadalom jelentős részénél máshová helyeződött át.

Fehér ruha mint névjegy

A mosdás helyett a tiszta ruha lépett előtérbe. A fehér lenvászon ing az akkori felfogás szerint felszívta az izzadságot és a szennyeződéseket, így a gyakori átöltözés azt jelentette, hogy valaki „tiszta”. Az ing nyakánál és ujjainál látható szegély egyúttal megmutatta másoknak, hogy mennyi ruhát engedhet meg magának az ember. A testet ezen kívül száraz vagy nedves ruhával törölték le, néha illatos víz hozzáadásával. A tisztaság így főként az lett, amit látni és érezni lehetett, nem pedig az, ami a ruha alatt történt.

Púder, kesztyűk, illatos tasakok

Az udvari megjelenés egyik jellegzetes eleme a hajra és parókákra szórt púder volt. Általában finom keményítőből készült, és gyakran illatosították, például íriszgyökér porával, amely finom púderes illatú. A púder optikailag világosabbá tette a hajat, segített felszívni a zsírt, és egyben illatot is hordozott. Megjelenése a divat szerint változott – egyes időszakokban a sötétebb parókák domináltak, máskor a feltűnően fehér frizurák.

A további illatos kiegészítők közé tartoztak:

• Illatosított kesztyűk – a cserzett bőrnek kellemetlen szaga volt, ezért a kesztyűket illatos anyagokkal áztatták be. Népszerű és drága ajándéknak számítottak.
• Illatos zsebkendők – elég volt az orrhoz emelni, amikor a környezet kevésbé kellemes szagú volt.
• Illatos tasakok – apró textilzsákok szárított virágokkal, gyógynövényekkel és fűszerekkel, amelyeket a ruhák közé, szekrényekbe vagy magukkal hordtak.

A korabeli receptekből kitűnik az állati eredetű, markáns alapanyagok kedveltsége, mint a pézsma, az ámbra vagy a cibet, mellettük azonban virágokat, gyógynövényeket és fűszereket is használtak. A pontos összetétel természetesen műhelyenként, áronként és személyes ízlés szerint változott.

Illat mint álcázás, de státuszszimbólum is

Az illat ebben a környezetben egyszerre két szerepet töltött be. Gyakorlati segítő volt a test, ruhák és zsúfolt termek szagainak elnyomására. Ugyanakkor státuszszimbólum is volt – a minőségi illatos esszenciák, finom púder és illatosított kesztyűk sok pénzbe kerültek, és nem mindenki engedhette meg magának. Aki drága alapanyagokkal illatozott, azzal jelezte, hogy melyik társadalmi réteghez tartozik. Fontos azonban megjegyezni, hogy a szokások személyenként, generációnként és időszakonként is eltértek, így a „mosdatlan udvar” képe inkább leegyszerűsítés, mint pontos leírás.

XIV. Lajos-tól XV. Lajos-ig – az illat mint a hatalom jele

XIV. Lajos uralkodása alatt az illat a királyi udvari ceremóniák részévé vált. Az uralkodó, aki Versailles kastélyából a politikai hatalom és a divat központját teremtette meg, ügyelt arra, hogy környezetének minden részlete a gazdagságról és az ízlésről árulkodjon – és az illatok éppúgy hozzátartoztak ehhez, mint a selyem, a tükrök vagy az aranyozott stukkók.

A krónikások a fiatal királynak különös vonzalmát tulajdonítják a parfümök iránt. Hagyományosan úgy tartják, hogy fiatalabb korában szívesen vette körül magát és szobáit illatos keverékekkel. Az évek múlásával azonban állítólag megváltozott a viszonya az erős illatokhoz: gyakran ismételt hírek szerint a nehéz és intenzív parfümök kellemetlenségeket és fejfájást okoztak neki, ezért az udvaroncoknak visszafogottnak kellett lenniük az illatokkal a közelében. Kivételt képezett a narancsvirág – a friss, enyhén édeskés illat, amelyet a hagyomány szerint a király előnyben részesített még akkor is, amikor más illatokat elutasított.

A narancsfák Versailles-ban még látványosabb szerepet is betöltöttek. A kastély narancsháza, ahogy ma ismerjük, a 17. század nyolcvanas éveiben épült, és télen több száz citrusfát teleltettek benne ládákban, amelyeket a meleg hónapokban a kertekbe vittek ki. Déli növények termesztése az északi éghajlaton nem kis erőfeszítést és pénzt igényelt, és éppen ezért a narancsfák a luxus szimbólumai voltak: megmutatták, hogy a király megengedheti magának, hogy a Földközi-tenger egy darabjával vegye körül magát. A virágzó fák ráadásul illatosították a kerteket és a helyiségeket, ahová némelyiküket áthelyezték.

XV. Lajos alatt az udvar légköre megváltozott. Az újonnan érkező rokokó könnyedebb formákat, intimebb szalonokat és még nagyobb hangsúlyt hozott a mindennapi élet kifinomultságára. Versailles-t ebben az időben kezdték „parfümös udvarnak” nevezni. Ezzel a becenévvel együtt terjedt el az a történet is, hogy az udvarban minden nap más illatot használtak – egyik nap minden egy kompozíció szerint illatozott, másik nap egy másik szerint. Ez inkább legenda, amely jól tükrözi az udvar hírnevét, mintsem bizonyított szabály.

Az illat az udvari ünnepségek része is volt. A bálokon, lakomákon és ünnepeken illatosították a termeket, a függönyöket és a bútorokat, és a korabeli beszámolók említik a szökőkutakat is, amelyekből virágesszenciákkal illatosított víz tört elő. Képzeljen el egy termet, amelyet több száz gyertya világít meg, ahol a vendégek nemcsak magukon vagy partnerükön érezték az illatot – az egész térben körülvette őket, mint egy további dekorációs elem a fény, a zene és a virágdíszítés mellett.

A királyi szeretők nagy hatással voltak az udvari divat alakulására. A leghíresebb közülük, madame de Pompadour, jelentős művészet- és kézművespártoló volt, és ízlése befolyásolta a belső tereket, a porcelánt és az öltözködést is. Hagyományosan neki tulajdonítják az illatok iránti nagy rajongását és a bőkezű kiadásokat rájuk; a konkrét összegeket, amelyeket ezzel kapcsolatban néha említenek, azonban fenntartással kell kezelni. Az biztos, hogy az udvarban, ahol a divatirányzatok a legbefolyásosabb személyiségektől terjedtek, az illat továbbra is a státusz és az ízlés kifejezőeszközeként nyert jelentőséget.

Marie Antoinetta – a királynő, akinek saját parfümőre volt

Amikor 1770-ben az osztrák főhercegnő, Marie Antoinette feleségül ment a francia trónörököshöz, egy olyan udvarba érkezett, ahol a parfüm éppolyan természetes része volt az etikettnek, mint a púder vagy a legyező. Királynőként, amivé 1774-ben vált, saját ízlését hozta ebbe a világba. Az illatok terén hagyott nyoma a mai napig jól érzékelhető – nemcsak a fennmaradt udvari feljegyzésekben, hanem abban is, hogyan változott meg a 18. század második felében az, amit Franciaország kellemesnek és elegánsnak tartott.

A történet kulcsfigurája Jean-Louis Fargeon, Montpellier szülötte, aki korának elismert párizsi parfümőrei közé tartozott. A források őt említik a királynő beszállítójaként, és neve felbukkan az illatos vizek, púderok, pomádék és illatosított kesztyűk rendeléseivel kapcsolatban. Fargeon a családi kézműves hagyományokra épített, és tevékenysége megmutatja, hogyan vált a parfümőr bizalmasává, aki ismerte ügyfele személyes kívánságait. A modern tudatosságot jelentősen felfrissítette a francia történész, Élisabeth de Feydeau, aki életéről könyvet írt, amely korabeli dokumentumokon alapul.

A királynő és környezete ízlése elfordult a markáns állati tónusoktól, mint a pézsma, az ámbra vagy a cibet, amelyek korábban a higiénia hiányosságait fedték el, és egyben a gazdagságot is kifejezték. Előtérbe kerültek a könnyedebb, frissebb kompozíciók, amelyekben a virágok és gyógynövények játszották a főszerepet:

• rózsa – rózsavíz és finom esszenciák formájában, kedvelt gyengédsége miatt,
• ibolya – púderes és diszkrét, jellemző az illatosított púderokra és ruhazsákokra,
• levendula – gyógynövényes és tiszta, a frissesség érzetével társítva,
• narancsvirág és jázmin – virágos tónusok, amelyek világosságot adtak az illatoknak.

Ez a változás nemcsak az orr kérdése volt. Összefüggött a korabeli divattal, amely a természethez való visszatérést hirdette, amit a felvilágosodás filozófusainak, különösen Jean-Jacques Rousseau gondolatai tápláltak. A királynő a versailles-i kertekben a Kis-Trianon környékén idilli falut építtetett gazdaságokkal és malommal, ahol elvonulhatott a szigorú ceremóniától. A muszlinból készült könnyű ruhák, a virágos kertek és a rétre emlékeztető illatok összetartoztak – a természetesség iránti vágy kifejeződése volt, még ha ez a természetesség nagyon gondosan megtervezett is volt.

Ezekhez az illatokhoz gyakran Grasse-ból, Dél-Franciaországból származtak az alapanyagok. Ahogy a 4. részben említettük, a helyi kesztyűkészítők fokozatosan parfümőrökké váltak, és a környező rózsa-, jázmin-, levendula- vagy tubarózsa-mezők az egész ország műhelyeit ellátták. Egy párizsi parfümőr, mint Fargeon, így egy hosszú lánc végén állt, amely a provence-i virágok betakarításával kezdődött, és a parfümpomádék desztillálásával és gyártásával folytatódott.

A királynő körül számos történet is kialakult. A hagyományos elbeszélések például azt állítják, hogy a királyi család a menekülésük során, amely 1791-ben Varennes-ben ért véget, magával vitte a toalettkellékeket és illatokat, vagy hogy Fargeon még akkor is készített illatokat a királynőnek, amikor már börtönben volt. Ezeket a történeteket érdemes fenntartással kezelni – inkább a Marie Antoinette köré épült legendához tartoznak, mint a bizonyított tényekhez. Az azonban biztos, hogy neve annyira összefonódott a parfüméria történetével, hogy a mai napig a késő 18. századi kifinomult, virágos elegancia szimbólumaként szolgál.

Forradalom – a királyi parfüméria vége

1789 alapjaiban változtatta meg Franciaországot, és vele együtt az illatok világát is. Az udvar, amely generációkon át meghatározta, hogy mivel illatozzanak és milyen pompával, néhány év alatt eltűnt. Nem is olyan régen az illat még presztízst jelentett, de a forradalmi Párizsban gyanússá vált. Az illatos kesztyűk, púderes parókák és az illatos esszenciák üvegcséi a kiváltságok világát idézték, amely ellen az emberek fellázadtak. Aki túl feltűnően illatozott, könnyen nem kívánt figyelmet vonhatott magára.

A változás nem csupán hangulat kérdése volt. Az 1791-es forradalmi törvények eltörölték a régi céheket, köztük a kesztyűsök és parfümőrök céhét is, amely évszázadokon át meghatározta, ki készíthet és árulhat illatos árukat. A mesterség ezzel elvesztette korábbi szabályait, ugyanakkor új emberek előtt nyílt meg – parfümőr lehetett bárki, aki rendelkezett a készséggel és bátorsággal a vállalkozáshoz.

Azok számára, akik az udvarnak szállítottak, veszélyes időszak volt. Jean-Louis Fargeon, a királynőhöz kötődő parfümőr, a fennmaradt források szerint a terror időszakában letartóztatták és bebörtönözték. Sok ügyfelével ellentétben elkerülte a guillotine-t, és a jakobinusok bukása után visszatérhetett mesterségéhez. Sorsa megmutatja, milyen vékony volt akkor a határ az elismert szállító és a monarchia gyanús szolgája között.

Az illat azonban nem tűnt el teljesen Párizsból. A terror vége után megjelent az utcákon egy fiatal divatgeneráció, akiket gúnyosan muscadins-nak hívtak – a pézsmáról (franciául musc), amellyel feltűnően illatoztak. A feltűnő parfümözés így politikai gesztussá és a forradalmi évek szigorúsága elleni ellenállás kifejezésévé vált. Az extravagánsan öltözött incroyables és merveilleuses mellett ezek a fiatalok bizonyították, hogy az illatozás és a jó megjelenés iránti vágyat nem lehet egyszerűen betiltani.

Az igazi átalakulás azonban máshol zajlott. A királyi megrendelések helyett a parfümőrök a polgári rétegek vásárlóira – kereskedőkre, hivatalnokokra és családjaikra – kezdtek támaszkodni. Egyre több üzlet nyílt, ahol bárki, aki megengedhette magának, vásárolhatott illatos vizet, pomádét vagy illatos szappant. Néhány, még a forradalom előtt alapított parfüméria túlélte, és újabbak is létrejöttek röviddel utána; említsük meg legalább a Houbigant házat, amely 1775-ben nyílt meg Párizsban, vagy a Lubin házat, amely a 18. század végén alakult. Az illat megszűnt egy udvar kiváltsága lenni, és áruvá vált.

Mit hagyott tehát Versailles az utókorra? Elsősorban azt az elképzelést, hogy az illat nem csupán a kellemetlen szagok elfedésére szolgál, hanem a személyes stílus része – akárcsak a ruházat, a frizura vagy a beszédmód. Az a gondolat, hogy az ember a jelleme, az alkalom vagy a társadalmi státusza alapján választ parfümöt, éppen abban a környezetben szilárdult meg, ahol az illat kifejezte, ki is vagy. Amikor ma azon gondolkodsz, mivel illatozz egy fontos találkozóra vagy ünnepi estére, akár akarod, akár nem, egy olyan hagyományra építesz, amely a versailles-i tükrök és kertek között született.

A következő részben a könnyű citrusos vizet vesszük szemügyre, amely ezekben a viharos időkben meghódította egész Európát – a kölnit.