Parfüm alapanyagok enciklopédiája: összetevők és történetük – 9. rész

Körte – lédús gyümölcsös frissesség, amit a természet önmagában nem ad meg

A közönséges körte (Pyrus communis) a rózsafélék családjába tartozik, és az egyik legrégebben termesztett gyümölcsfa. Vad ősei a Kaukázus és Közép-Ázsia közötti területekről származnak, ahonnan a termesztés elterjedt Európába és tovább keletre. Körték nőttek az ókori Görögország és Róma kertjeiben, említést találunk róluk már Homérosz Odüsszeiájában, és a középkorban főként kolostorok fejlesztették tovább a nemesítésüket. Ma már több ezer fajta létezik – a kis méretű mustkörtéktől a vajpuha asztali körtékig, amelyek illata képes az egész kamrát betölteni.

Ezt az illatot azonban a parfümőrök nem tudják közvetlen úton megszerezni. A körte gyümölcséből nem lehet desztillálással vagy extrakcióval használható illóolajat nyerni – a gyümölcshús nagy része víz, az illékony anyagok csak nyomokban vannak jelen, és melegítéskor könnyen lebomlanak. Az a körte, amit a parfümben érzel, mindig egy rekonstrukció: egy akkord, amelyet az érett gyümölcs aromájában felismerhető molekulákból állítottak össze, és amelyeket a kémikusok szintetikusan elő tudnak állítani.

Ebben az akkordban kulcsszerepet játszanak a gyümölcsészterek. A legfontosabb közülük az etil-dekadienoát, amelyet a szakmában körteészter néven ismernek. Már nagyon alacsony koncentrációban is hordozza a lédús, érett körte jellegzetes tónusát, enyhén viaszos héjbeütéssel. Kiegészíti a hexil-acetát friss, zöld gyümölcsös karakterével, amely inkább éretlen gyümölcsre és almás héjra emlékeztet. A parfümőr szükség szerint további észtereket vagy finom virágmolekulákat ad hozzá – attól függően, hogy a végeredmény ropogós és friss, vagy édes és lágy hatást kell, hogy keltsen.

A kompozícióban a körte elsősorban mint felső tónus érvényesül. Az első benyomásként hozza a lédússágot és a fényt, majd idővel átadja helyét az illat szívének. Főként ezekben a parfümtípusokban találkozhatsz vele:

• Gyümölcsös kompozíciók – a körte itt a felső tónusok gerincét alkotja, gyakran párosítva almával, fekete ribizlivel vagy citrusokkal.
• Virágos kompozíciók – világosítja a teltebb virágokat, például a fréziát, rózsát vagy jázmint, és frissítő gyümölcsös nedűt ad nekik.
• Gourmet kompozíciók – vaníliával, karamellel vagy pralinéval kombinálva sült vagy karamellizált körtére emlékeztet, és könnyíti az édes alapot.

Érdekesség a körteészter eredete. A 20. század hatvanas éveiben élelmiszerkémikusok írták le a Williams körtefajta aromájának elemzésekor, amelyet az angol nyelvű világ Williams vagy Bartlett néven ismer. Ez a 18. századi régi angol fajta, amelyet jellegzetes illatáért és vajpuha húsáért értékelnek, így kölcsönözte karakterét annak a molekulának, amely ma a parfümériában a körtét képviseli. Tehát amikor a felső tónusokban érett körtét érzel, nagy valószínűséggel egy konkrét kertészeti fajta visszhangját tapasztalod.

Ciprus – a mediterrán táj gyantás zöldje

Képzeljen el egy toszkán utat, amelyet karcsú, sötét fák szegélyeznek, vagy egy krétai domboldalt, amelyet perzsel a déli nap. Az örökzöld ciprus (Cupressus sempervirens) éppúgy hozzátartozik ehhez a tájhoz, mint az olajfák és a levendula. Ez a ciprusfélék családjába tartozó tűlevelű fa Kelet-Mediterráneumból és Nyugat-Ázsiából származik, de már az ókorban elterjedt az egész Földközi-tenger partvidékén. Hosszú életű, és keskeny, gyertyaszerű koronája ma is a déli táj jellegzetes sziluettjei közé tartozik.

A parfümiparban az illóolajat fiatal ágak és tűlevelek vízgőz-desztillációjával nyerik, néha tobozok hozzáadásával. Az eredmény egy világos, enyhén sárgás olaj, amelynek illata száraz és gyantás, friss zöld és finom füstös árnyalattal. Összetételében a monoterpének dominálnak, elsősorban az alfa-pinén, amelyet a fenyők és jegenyefenyők illatából is ismerhetünk. Ezért a ciprus egy tűlevelű erdőben tett sétára emlékeztet – csak szárazabb, naposabb és valamivel visszafogottabb.

A parfümkompozíciókban a ciprus főként a felső és középső tónusokban játszik szerepet, ahol légies fás jelleget kölcsönöz. Leggyakrabban az alábbi illatcsaládokban találkozhatunk vele:

• Aromás illatok – a levendula, rozmaring vagy boróka mellett kiemeli a gyógynövényes, mediterrán karaktert, és száraz, gyantás keretet ad neki.
• Chypre – citrusokkal és moha alapúakkal kombinálva zöld feszültséget visz a kompozícióba, és segít összekapcsolni a friss kezdést a sötétebb alappal.
• Fougère – a levendulára és kumarinra épülő illatokban fokozza a tisztaság és az erdei frissesség érzetét.

Jól harmonizál a fás tónusokkal, mint a cédrus vagy a vetiver, és a fűszeres alapanyagokkal. Ha egy parfüm leírásában találkozik vele, inkább visszafogott, elegáns karakterre számíthat, mint édességre – a ciprus megnyugtatja a kompozíciót és teret ad neki. Gyakran megjelenik férfi parfümökben, de visszafogottsága miatt jól működik uniszex és női kompozíciókban is.

A ciprushoz egy antik mítosz is kapcsolódik. A történet szerint, amelyet a római költő Ovidius örökített meg az Átváltozásokban, az ifjú Kyparissos, Apollón isten kedvence, a Keos szigetén élt. Véletlenül megölte lándzsájával a szelíd szent szarvast, amelyet szeretett, és bánata olyan mély volt, hogy arra kérte az isteneket, hogy örökké gyászolhasson. Apollón fává változtatta, amely a gyász szimbólumává vált. Talán ezért ültetnek már régóta ciprusokat a mediterrán temetőkbe – az örökzöld tűlevelek és az ég felé törő korona hagyományosan az örökkévalóság és a föld és az ég közötti kapcsolat jelképeként értelmezhetők.

Zöld levelek – a frissen szedett zöldek illata

A parfümériában a zöld levelek megnevezés alatt nem egy konkrét növényt találunk. Ez egy egész tónuscsalád, amely a frissen szedett levél, a reggeli frissen nyírt gyep vagy az ujjak között összezúzott szár illatát idézi. Akár a réten, akár a kertben paradicsomot szedve éreztük ezt az illatot, az agyunk azonnal valami élővel, zamatos és tiszta dologgal köti össze.
Logikusnak tűnhetne egy halom levelet összegyűjteni és illóolajat desztillálni belőle. Azonban a legtöbb hétköznapi levél esetében ez nem lehetséges – csak elenyésző mennyiségű illékony anyagot tartalmaznak, és a valódi „zöld” illat valójában még nincs bennük a sérülés előtt. Csak akkor keletkezik, amikor a levél megsérül: a sejtekben lévő enzimek néhány másodperc alatt lebontják a zsírsavakat apró illatmolekulákra. A desztilláció során használt forró gőz ráadásul ezt a törékeny benyomást felismerhetetlenné változtatná. A parfümőrök ezért nem egyetlen alapanyagból nyerik a zöld tónust, hanem akkordként állítják össze.
A gerincét a cis-3-hexenol adja, amelyet jellegzetes illata miatt levélalkoholnak neveznek. Először a 20. század harmincas éveiben írták le, amikor tealeveleket vizsgáltak. Bár létezik természetes változata, jelentősen drágább, ezért a parfümériában a szintetikus forma dominál, amely azonos molekulával rendelkezik. Tiszta állapotban élesen, szinte mint a frissen nyírt fű illatozik, így a kompozícióban óvatosan adagolják, gyakran csak töredék százalékban. Körülötte a parfümőrök természetes akcentusokat helyeznek el, amelyek mélységet és textúrát adnak az akkordnak:

• Ibolya levél abszolút kivonat – az illatos ibolya leveleiből oldószeres extrakcióval nyerik, nem a virágaiból. Zöld, enyhén uborkás és földes illatú, nedves agyag árnyalattal.
  
• Galbanum – gumiszerű gyanta, amelyet a Ferula nemzetségbe tartozó növények gyökerei és szárai választanak ki, főként Iránban nőnek. Intenzíven zöld, keserű és enyhén gyantás; már kis mennyiség is képes az egész illatot jelentősen „zöldíteni”.
  
• További zöld részletek – paradicsomlevélre, fügelevélre vagy feketeribizli rügyekre emlékeztető tónusok, attól függően, hogy a zöldség inkább zamatos, tejes vagy gyümölcsös hatást kíván kelteni.
  

A kompozícióban a zöld levelek főként a fejillatban találhatók. Ezek az első benyomások, amelyeket a parfüm felvitelét követően érzünk, és frissességükkel megnyitják az utat a virágos szív felé. A rózsa, gyöngyvirág vagy jácint velük úgy hat, mintha éppen a kertben szedték volna, nem pedig egy vázában lettek volna elrendezve. A zöld akkord természetességet és levegősséget kölcsönöz az illatnak, ezért gyakran megjelenik tavaszi kompozíciókban és olyan illatokban, amelyek civilizált és könnyed hatást kívánnak kelteni. Az intenzitás változó – a finom utalástól a kifejezetten keserű, szinte növényi vonalig, amely a klasszikus zöld parfümök chypre családjára jellemző.
Érdekesség, hogy miért is illatozik olyan erősen a fű nyírás után. A növény számára ez nem kellemes tulajdonság, hanem egy riasztó jel. Az anyagok, amelyeket a botanikusok zöld levelek illékony anyagainak neveznek, abban a pillanatban szabadulnak fel, amikor a levelet rovarok, állatok vagy fűnyíró sértik meg. A botanikai kutatások szerint figyelmeztethetik a környező növényeket, és bizonyos esetekben még a növényevő rovarok természetes ellenségeit is vonzhatják. Az illat, amelyet a frissesség megtestesülésének érzékelünk, valójában a növény védekező reakciója – és a parfüméria kölcsönvette, hogy emlékeztessen minket egy virágzó réten töltött reggelre.

Tengeri só – a part sós lehelete, ami önmagában nem illatos

Amikor kilépünk a partra, az első, ami megcsap minket, az a sós, friss és kissé ásványi levegő. Éppen ezért sokakat meglep, hogy maga a tengeri só nem illatos. A nátrium-klorid, amely a só nagy részét alkotja, nem illékony – kristályai normál hőmérsékleten nem párolognak el, így molekuláik nem juthatnak el az orr szaglóreceptoraihoz. Sem a sólepárlókból, sem a tengervízből nem lehet „sóillatot” desztillálni, préselni vagy kivonni. A parfümökben a sós tónus mindig egy illúzió, amelyet a parfümőr más alapanyagokból állít össze.

Mit érzünk tehát valójában a tengernél? A tipikus tengerparti levegő nagyrészt a tengeri algák és plankton által kibocsátott anyagokból származik. Jelentős szerepet játszik például a dimetil-szulfid, amely alacsony koncentrációban a tengerre emlékeztet, és a nedvességgel, széllel és felmelegedett kövekkel együtt azt a benyomást kelti, amelyet az emlékezetünk a sóval társít. A parfümőrök tehát nem próbálják meg szó szerint utánozni a sót – inkább a part teljes atmoszféráját alkotják meg.

A sós akkord általában három alapanyagcsoportból épül fel:

• Ásványi és ámbrás molekulák – szintetikus anyagok száraz, meleg és enyhén bőrös árnyalattal, amelyek a kompozíciónak a bőrön lévő só, a nedves kövek és a tengeri fürdő utáni bőr érzetét adják.
• Tengeri ózonikus anyagok – a legismertebb közülük a calone, egy vizes, légies tónusú molekula, amely a tengeri szellőre és egy kicsit a görögdinnyére emlékeztet. Már kis mennyiségben is jelentősen „légiesíti” a kompozíciót.
• Tengeri algák kivonata – a barna algák természetes abszolútuma sötét, jódos és földes illatú. Csak nyomokban használják, mert magasabb koncentrációban könnyen elnyomná a többi összetevőt.

A kompozícióban a sós akkord fokozatosan bontakozik ki. Az ózonikus anyagok már röviddel a felvitel után érezhetők, míg az ásványi és ámbrás összetevők csak a középső tónusokban teljesednek ki, és az alapjegyekben hosszú órákig megmaradnak a bőrön – gyakran éppen ezek adják a parfüm sós utóhangját, amelyet még este is érezni fogunk. Az akkord értékes kiegyensúlyozó képességgel is bír. Az édes összetevőktől, mint a vanília, karamell vagy érett gyümölcs, elveszi a nehézséget, hasonlóan, mint egy csipet só a desszertben. A virágos tónusoknak, mint a jázmin vagy a tubarózsa, légies és áttetsző hatást kölcsönöz. Az eredményül kapott illat természetesebbnek és kevésbé édesnek tűnik, mint amit az összetevők listája sugallna.

Érdekesség: A calone molekulát a 20. század 60-as éveiben készítették el egy gyógyszerészeti cég kémikusai egy teljesen más célú kutatás során. A parfümőrök csak később fedezték fel teljes mértékben a potenciálját – a 80-as és 90-es évek fordulóján az úgynevezett tengeri vagy akvatikus illatok alapjává vált, amelyek hosszú időre befolyásolták a friss parfümök megjelenését nők és férfiak számára egyaránt. Ezzel vagy a rokon molekuláival a mai napig találkozhatunk számos illatban, amelyek a tengeri levegőt idézik.

Szeder – az erdei gyümölcsök sötét zamata

A szeder szinte mindenhol megtalálható Európában – erdők szélén, tisztásokon, utak mentén és elhanyagolt kertekben. A botanikusok Rubus fruticosus-ként ismerik, valójában azonban egy összetett fajról van szó, amely számos közeli rokon és nehezen megkülönböztethető formát foglal magában. A tüskés indák fehér vagy halvány rózsaszín virágokat hoznak, és késő nyártól őszig érnek rajtuk a gyümölcsök, amelyek fokozatosan sötétednek a pirosból a fényes fekete-lila színig. Ez az érett, szinte tintaszerű szín az, ami a szeder illatában is megjelenik: mint zamatos, enyhén savanykás gyümölcs, lekváros, sötét árnyalattal.

A szederből önmagában nem nyerhető ki illatos alapanyag használható mennyiségben és minőségben – a gyümölcsök sok vizet tartalmaznak, és finom aromájuk a desztilláció vagy extrakció során elveszik. A szederillat a parfümben ezért akkordként jelenik meg, vagyis több alapanyagból összeállított kompozícióként, amelyet a parfümőr alkot meg. Az alapot általában gyümölcsészterek adják, amelyek zamatos és édes jelleget kölcsönöznek, valamint a málna keton, amely jellegzetes bogyós illatot biztosít. A sötétebb, enyhén savanykás dimenziót a feketeribizli tónusok hozzák, gyakran feketeribizli rügyek abszolút kivonatával kiegészítve. Ez utóbbi markáns zöld, élesebb és kissé állatias jegyeket hordoz, amelyek miatt a szeder nem édes cukorkaként, hanem valódi bokorról szedett gyümölcsként hat.

A parfümkompozíciókban a szeder leggyakrabban a felső és középső jegyekben jelenik meg. Kezdetben zamatos és színes karaktert ad az illatnak, a szívben pedig gyakran találkozik virágokkal – tipikusan rózsával, ibolyával vagy jázminnal, amelyekkel teltebb, bársonyosabb hatást kelt. Fő ereje azonban abban rejlik, hogy összekapcsolja az illat friss gyümölcsös részét a sötétebb alapokkal. A pacsuli, fás tónusok, vanília vagy pézsma társaságában híd lesz a könnyed kezdet és a mély, meleg lecsengés között.

A szeder többféle kompozícióban is megjelenhet:

• gyümölcsös virágos – ahol lágyítja és egyben sötétíti a rózsát vagy az ibolyát,
• gourmand – ahol vaníliával és karamellás tónusokkal közelít a szederlekvárhoz,
• chypre és fás – ahol a pacsuli és mohás tónusokkal kontrasztban egyszerre ad mélységet és zamatos jelleget.

Ha szeretné alaposan kiélvezni a szeder tónust parfüm próbálásakor, adjon neki időt. Az első percekben a legzamatosabb és legvilágosabb, később általában elcsendesedik és beleolvad a kompozíció szívébe, így sötét, lekváros karaktere csak az alapokkal való összhangban emelkedik ki.

Érdekesség, amely sokkal régebb óta kíséri a szedret, mint a modern parfüméria, a levelei. A népi hagyományban generációk óta gyűjtik, szárítják és gyógynövényteát készítenek belőlük, egyes területeken még fekete tea helyettesítésére is. A fiatal leveleket néha szárítás előtt enyhén fermentálták, hogy az ital teltebb és sötétebb ízt kapjon. Így a szeder az európai tájban sosem volt csupán gyümölcsöt termő bokor – a házi hagyomány részét képezte jóval azelőtt, hogy gyümölcséből parfümakkord lett volna.

Guajakfa – füstös alap, amely összetartja az egész kompozíciót

A mai rész végén a friss és lédús jegyektől egy olyan alapanyag felé mozdulunk, amely a parfümben csendesen, de kitartóan dolgozik. A guajakfa a klasszikus fás alapok közé tartozik, és feladata, hogy szilárd alapot adjon a kompozíciónak, amelyen a könnyebb tónusok kiemelkedhetnek.

Eredet és botanika. A parfümipari guajakfa a Bulnesia sarmientoi fából származik, amely a Gran Chaco száraz erdeiben nő Paraguay, Argentína és Bolívia határán. A helyiek palo santónak hívják, ami újabb félreértéshez vezet – ugyanilyen nevet visel egy másik dél-amerikai fa is, a Bursera graveolens, amelynek ágait füstölőként égetik. Figyelni kell a hasonlóságra a valódi guajakkal (Guaiacum officinale) is, amelyet lignum vitae néven ismernek. Ez rendkívül kemény és nehéz fa, amelyet történelmileg például hajócsapágyakhoz használtak, de a parfümiparban nincs szerepe. Mindkét fa ugyanabba a családba tartozik, ezért a nevük könnyen összekeverhető.

Hogyan nyerik ki az olajat. Az illóolajat vízgőz-desztillációval nyerik ki a fa és a feldolgozás során keletkező fűrészporból. Az eredmény egy sűrű, sárgás olaj, amelynek szokatlan tulajdonsága van: szobahőmérsékleten fokozatosan megkeményedik egy puha, vajszerű anyaggá. Ezt a guajol és bulnesol szeszkviterpén alkoholok okozzák, amelyek az olaj jelentős részét képezik, és hajlamosak kristályosodni. A parfümőrök ezért a felhasználás előtt gyakran enyhén felmelegítik az alapanyagot, hogy könnyen mérhető és keverhető legyen.

Milyen az illata. A guajakfa illata lágy és füstös, de nem olyan éles, mint a tábortűz füstje. Inkább egy tűz felett szárított erős teára emlékeztet, amelyet finom rózsás tónus és balzsamos utóhatás egészít ki. Ennek a kombinációnak köszönhetően meleg és lekerekített hatást kelt – fás, de nem száraz.

Szerepe a kompozícióban. A parfümben a guajakfa elsősorban az alapjegyekben játszik szerepet. Lassan párolog el, ezért fixatívként működik – lassítja az illékonyabb összetevők elpárolgását és meghosszabbítja az illat hatását a bőrön. Ugyanakkor mélységet ad a kompozíciónak, és kiegyensúlyozza azokat a jegyeket, amelyek önmagukban túl könnyűnek tűnnének:

• az édes gyümölcsös jegyeket lehorgonyozza, így azok nem tűnnek túl egyszerűnek,
• a zöld és gyógynövényes jegyeknek meleg ellentétet biztosít,
• a sós és légies akkordokat olyan anyaggal alapozza meg, amely önmagában nincs meg bennük,
• rózsával, tömjénnel, vetiverrel vagy dohánnyal füstös, esti hangulatú kompozíciókat hoz létre.

Pontosan ezt a kiegyensúlyozó szerepet tölti be a mai részben is: öt könnyebb alapanyag – gyümölcsös, zöld és sós – után egy szilárd pontot képvisel, amelyhez a többi jegy kapcsolódhat.

Érdekesség: védett fa. A Gran Chaco területén végzett kiterjedt fakitermelés és erdőirtás miatt a Bulnesia sarmientoi 2010-ben bekerült a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelméről szóló egyezmény (CITES) II. mellékletébe. Ez nem tiltást jelent, hanem szigorúbb ellenőrzést – a fa és az abból készült kivonatok exportja engedélyhez kötött, amely biztosítja, hogy a kereskedelem ne veszélyeztesse a faj fennmaradását. A parfümipar számára ez nagyobb hangsúlyt jelent a nyersanyag igazolt eredetére és a környezetkímélő beszerzés iránti növekvő érdeklődésre.