Parfümalapanyagok enciklopédiája: összetevők és történetük – 6. rész

Grapefruit – a citrusok szikrázó keserűsége

A citrusfélék között a grapefruit viszonylag fiatal. A pomelo és az édes narancs spontán kereszteződésével jött létre a karibi Barbados szigetén, ahol a 18. század közepén egy walesi lelkész és természettudós, Griffith Hughes írta le, és „tiltott gyümölcsnek” nevezte. A botanikusok ma Citrus × paradisi néven ismerik, és az angol név, amelyből a magyar is származik, arra utal, hogy a gyümölcsök a fán fürtökben lógnak, hasonlóan a szőlőhöz.

A parfümiparban a héjból származó illóolajat használják. Hidegen préseléssel nyerik ki – akárcsak a bergamott vagy a citrom esetében, a héjban lévő apró olajsejteket mechanikusan megsértik, és az így felszabaduló illóolajat elválasztják a léttől és a víztől. Melegítés nélkül megőrzi a frissen felvágott gyümölcs üde, lédús karakterét. Összetételében a limonén dominál, amely szinte minden citrusban megtalálható; a grapefruit jellegzetes kézjegyét azonban csak nyomokban jelen lévő anyagok adják.

Az első ilyen anyag a nootkaton, egy szeszkviterpén keton, amelynek kesernyés, enyhén fás illata a grapefruit héjával kapcsolódik össze. A második csoport a kénes tiolok, elsősorban az 1-p-mentén-8-tiol. Ezek az anyagok rendkívül alacsony érzékelési küszöbbel rendelkeznek, így az emberi orr még a legkisebb koncentrációban is érzékeli őket. Nagyobb dózisban kellemetlen lenne, de a többi összetevővel egyensúlyban a grapefruitnak adja meg jellegzetes szikráját – enyhén kénes, szinte trópusi aláfestést, amely megkülönbözteti a narancstól és a citromtól.

A grapefruit szinte mindig a felső jegyeket nyitja meg a kompozíciókban. Alkalmazzák citrusos és friss illatokban, aromás kompozíciókban és fougère-ben is, ahol felderíti a gyógynövényeket és a levendulát. A bevált kombinációk közé tartozik:

• vetiver – a földes, füstös fás jelleg kiemeli a héj keserűségét és mélységet ad neki,
• menta – fokozza a hűsítő, frissítő hatást,
• rózsa – a citrusos savasság könnyíti a virágot és modern, lédús árnyalatot ad neki,
• pézsma – tiszta, puha alap, amelyen a grapefruit tovább érezhető.

A grapefruit illóolajának gyengesége a gyors párolgása. A limonén és más könnyű molekulák néhány perc alatt elpárolognak a bőrről, így a grapefruit önmagában röviddel a felvitel után eltűnne. A parfümőrök ezért meghosszabbítják a hatását – izolált vagy szintetikus nootkatont adnak hozzá, amely lassabban párolog, tartósabb szintetikus molekulákkal dolgoznak, amelyek grapefruit karakterűek, és a citrusos akkordot fás és pézsmás alapjegyekkel rögzítik. Tehát amikor egy friss parfümben még órák múlva is érzi a grapefruitot, általában nem az illóolajról van szó, hanem az egész kompozíció átgondolt felépítéséről.

Mimóza – a provanszi előtavasz púderes virága

Amikor a francia Riviérán még tartja magát a téli hideg, Cannes fölött a dombok ezernyi apró sárga gömböcskével ragyognak fel. Amit a parfümőrök mimózának neveznek, valójában ezüst akácia (Acacia dealbata) – egy ezüstösen zöld, tollas levelű fa, amely botanikailag nem tartozik a valódi mimózák Mimosa nemzetségéhez. Délkelet-Ausztráliából és Tasmániából származik, és a 19. században dísznövényként került Európába, ahol a mediterrán éghajlaton annyira meghonosodott, hogy elvadult. Ma már kiterjedt erdőségeket alkot a Tanneron-hegységben, Grasse közelében, ami Európa egyik legnagyobb mimóza erdeje.

A virágokat januártól márciusig szüretelik, és illékony oldószerekkel vonják ki őket. Így keletkezik a konkrét – egy sűrű, viaszszerű anyag, amelyből alkoholos mosással és a viaszok eltávolításával nyerik ki az abszolút illóolajat. A vízgőz-desztillációt a mimózánál gyakorlatilag nem alkalmazzák, mert a finom virágok nem bírnák el a magas hőmérsékletet. A hozam alacsony, és a termés attól függ, hogyan alakul az előtavasz – a késői fagy jelentősen csökkentheti a termést.

A mimóza abszolút illóolaja mézes és púderes illatú, zöld szárak, viaszos szirmok és enyhén édes mandula árnyalatával. A bőrön lágy és meleg hatású, a fehér virágokra jellemző mámorító nehézség nélkül – inkább mint a napsütötte pollen, mint egy sűrű csokor.

A parfümériában a mimóza általában a kompozíció szívében foglal helyet. Leginkább a virágos és púderes illatokban érvényesül, ahol természetesen kapcsolódik néhány alapanyaghoz:

• ibolyával, amellyel megosztja a zöld frissességet és a púderes lágyságot,
• íriszgyökérrel, amely elegáns, enyhén földes púdert ad hozzá,
• heliotróppal, amely kiemeli mandulás és vaníliás alaptónusát,
• mandulával, amely aláhúzza a virág édes, szinte cukrászati oldalát.

A mimóza azonban ünnepek szimbóluma is. Mandelieu-la-Napoule-ban minden februárban mimóza fesztivált rendeznek, ahol az allegorikus kocsik ezernyi ággal díszítve vonulnak fel, és a tájon keresztül húzódik a mintegy 130 kilométer hosszú Route du Mimosa Bormes-les-Mimosas-tól egészen Grasse-ig. Olaszországban pedig 1946 óta március 8-án, a Nemzetközi Nőnap alkalmából sárga virágzó ágakat ajándékoznak a nőknek – szerény, mégis örömteli emlékeztetőként, hogy a tavasz közeledik.

Gardénia – krémes fehér virág, amelyet a parfümőr alkot meg

A jázmin gardénia (Gardenia jasminoides) egy örökzöld cserje a buzérfélék családjából, amely Dél-Kínából és Japánból származik. Sötétzöld, fényes levelei és viaszfehér virágai vannak, amelyek néhány nap alatt megsárgulnak és megbarnulnak. Aki valaha is megérezte illatukat a meleg esti levegőben, tudja, hogy képesek betölteni az egész szobát.

Mégis, valódi gardéniát parfümkompozícióban aligha találna. A virágok törékenyek, minden érintésre sötétednek, és illatanyagukat csak vonakodva adják ki. Az abszolút illóolajat ezért csak csekély mennyiségben nyerik ki belőlük, és olyan áron, amely kizárja a szokásos felhasználást. Szinte minden „gardénia”, amelyet egy illatban érez, így a parfümőr műve – gondosan összeállított akkord, nem pedig a virág kivonata.

A rekonstrukció során a parfümőr először elemzi, miből áll az élő virág illata. A gardénia krémesen és sűrűn illatozik, enyhén kókuszos, szinte tejes aláfestéssel, amelyen keresztül friss zöld vonal és különös földes, gombás akcentus villan át, amely nedves erdőre emlékeztet. Ezeket a rétegeket más alapanyagokból állítja össze:

• jázmin adja a ragyogó, enyhén érzéki fehér szívet,
• tubarózsa hozza a krémes sűrűséget és mámorító teltséget,
• narancsvirág lágyítja az összképet mézes frissességgel,
• szintetikus molekulák – például styrallylacetát éles zöld, gyümölcsös-virágos tónussal vagy laktónok kókuszos és barackos édességgel – kiegészítik azt, amit a természetes alapanyagok önmagukban nem tudnak kifejezni.

Ilyen módon összeállított gardénia leggyakrabban a fehér virágos kompozíciók középső tónusaiban jelenik meg, ahol az illatnak bársonyos teltséget és fényt ad. Szívesen társul kókusszal, amely kiemeli krémességét, lédús barackkal és puha pézsmával az alapban, amelynek köszönhetően a virág hosszan és finoman elnyúlik a bőrön.

Európai nevét Alexander Garden skót orvos és természettudós után kapta, aki a 18. században Charlestonban, Dél-Karolinában tevékenykedett és levelezett Carl Linnével. A növényt John Ellis brit természettudós nevezte el róla. A 19. és a 20. század elején a friss gardénia az elegáns úriemberek gomblyukába tartozott, később pedig Billie Holiday jazzénekesnő ismertetőjele lett, aki fehér virágokat tűzött a hajába fellépései során.

Kávé – a pörkölt keserűség gurmán illata

A Coffea arabica, vagyis az arab kávécserje, Délnyugat-Etiópia hegyvidéki erdeiből származik, ahol még ma is vadon nő a magasabb fák aljnövényzetében. Felfedezéséhez egy legenda kapcsolódik Kaldiról, a pásztorról, akinek kecskéi a piros bogyók legelése után nyugtalanul ugráltak, és egész éjjel nem tudtak elaludni. Kaldi megfigyeléséről beszámolt a közeli kolostor szerzeteseinek, akik a termésből italt készítettek, amely segítette őket az éjszakai imák során ébren maradni. A történetet először a 17. században jegyezték fel, így inkább bájos legenda, mint történelmi feljegyzés. Az viszont bizonyított, hogy a 15. században Jemenben termesztették és fogyasztották a kávét, ahonnan a Mocha kikötőn keresztül terjedt az Oszmán Birodalomba, Perzsiába, majd Európába.

A parfüméria szinte kizárólag pörkölt szemekkel dolgozik – a zöld kávé inkább füves és hüvelyes illatú, a jellegzetes kávéillat csak a pörkölés során alakul ki. Ekkor zajlik le a Maillard-reakció és a cukrok karamellizálódása, melyek során több száz illatos vegyület keletkezik, többek között pirazinok és kénvegyületek. A pörkölt szemekből oldószeres extrakcióval nyerik ki az abszolút esszenciát, de egyre gyakrabban használják a szuperkritikus szén-dioxidos (CO₂) extrakciót is. Ez alacsony hőmérsékleten működik, nem hagy oldószermaradványokat, és hűen megőrzi a frissen őrölt kávé illatát. A pörkölés mértéke is számít: a világosabb pörkölés gyümölcsösebb, savanykás és enyhén diós tónust ad, míg a sötét pörkölés keserűséget, füstöt és étcsokoládé árnyalatot hoz.

A kávéillat sötét, pörkölt, enyhén füstös és keserédes, karamell és pörkölt diók árnyalatával. Nagyon intenzív, ezért a parfümőrök óvatosan adagolják – túlzott mennyiségben könnyen elnyomja a többi alapanyagot. A kompozíciók szívében és alapjában alkalmazzák, főként gurmán illatokban, ahol az édes akkordoknak keserű ellensúlyt ad, és keleti illatokban, amelyeknek mélységet és meleget kölcsönöz. Bevált kombinációk:

• vanília és tonkabab – lágyítják a keserűséget és a tejszínes kávéra emlékeztetnek,
• kakaó – mélyíti a sötét, csokoládés jelleget,
• rózsa – váratlan kontrasztot teremt a virág és a pörkölt keserűség között,
• pacsuli – földes és fás jegyet ad hozzá.

A parfümériában a kávéval a flakonon kívül is találkozhatunk. A teszterek mellett gyakran áll egy tál kávészem, amelyhez az egyes illatok között szagolhatunk, hogy az orr „reseteljen”. A kutatások ezt a hatást nem igazolják: kisebb tanulmányokban a kávészemek nem segítettek jobban megkülönböztetni az illatokat, mint egy egyszerű friss levegővétel. Mégis van értelme – a rövid szünet és az erős, ismerős szag eltereli a figyelmet, és pihenőt ad az orrnak. Ugyanígy jól szolgál néhány lélegzetvétel a szabadban vagy a saját, parfümmentes bőrünk megszagolása az alkarunkon.

Szerecsendió – a Molukkák szigeteinek meleg fűszere

A szerecsendiófa (Myristica fragrans) örökzöld fa, amely a Banda-szigetekről származik – egy apró szigetcsoport a mai Indonézia keleti részén. Sárgás gyümölcsei a sárgabarackra emlékeztetnek. Amikor megérnek, a húsuk felreped, és felfedi a sötét, fényes magot, amelyet élénkpiros csipkeszerű burok borít. Egyetlen gyümölcsből így két különböző fűszer keletkezik. Maga a mag, amelyet megfosztanak a kemény héjától, a szerecsendió. A piros burok, amelyet szaknyelven arillusnak neveznek, külön szárítják, eközben aranyszínűvé válik, és a konyhában, valamint a parfümériában szerecsendió virágként ismerik. Illata valamivel finomabb és édesebb, mint a dióé.

A parfüméria elsősorban az illóolajjal dolgozik, amelyet vízgőz desztillációval nyernek a zúzott diókból; hasonló eljárással feldolgozható a szerecsendió virág is. Az illóolaj színtelen vagy sárgás, illata meleg és fűszeres, enyhén édes, fás tónussal és gyantás árnyalattal. Az első pillanatban friss, szinte tűlevelű szikra bontakozik ki belőle, majd kibontakozik a meleg mélység, amelyet a karácsonyi süteményekből vagy a forralt borból ismerhetünk. Ezt a karaktert többek között a szabinén, a pinének és a miriszticin biztosítják.

A szerecsendió a kompozíciókban a felső és középső jegyekben érvényesül. A fűszeres és orientális parfümök klasszikus alapanyagai közé tartozik, melegséget ad a fás illatoknak, és a fougère típusú kompozíciókban lágyítja a friss levendulát és az aromás gyógynövényeket. Leggyakrabban a következő partnerekkel találkozik:

• citrusok – szikrájukat felmelegíti és meghosszabbítja,
• levendula – együtt meleg, aromás akkordot alkotnak,
• rózsa – bársonyos fűszerességet ad a virágnak,
• dohány és vanília – vele együtt lágy, szinte gourmand alapot képeznek.

A parfümőrök mértékkel adagolják: kis mennyiségben élénkíti a kompozíciót, magasabb koncentrációban könnyen elnyomná a többi alapanyagot. Ha szeretné felismerni a parfümben, összpontosítson az első percekre a felvitel után – a meleg, fűszeres nyom ekkor a legkifejezettebb.

A szerecsendió története egyben a fűszerkereskedelem gyarmati története is. Évszázadokon át a szerecsendiófa gyakorlatilag csak a Banda-szigeteken nőtt, és Európában aranyban mérték az értékét. A Holland Kelet-indiai Társaság a 17. században monopóliumot kényszerített ki a szigetcsoporton, de a kis Run szigetre az angolok is igényt tartottak. A vitát az 1667-es bredai szerződés zárta le: a hollandok lemondtak az angolok által három évvel korábban elfoglalt Új-Amszterdamról Manhattanben, az angolok pedig cserébe felhagytak Run követelésével. Mai szemmel nézve ez a csere hihetetlennek tűnik – akkoriban azonban a szerecsendiófával borított sziget többet ért, mint az észak-amerikai partvidéken lévő település.

Opoponax – az Afrikai szarv édes balzsamos gyantája

Szomália és Délkelet-Etiópia száraz, sziklás vidékein nő az alacsony, tüskés Commiphora guidottii cserje. Ugyanabba a nemzetségbe tartozik, mint a mirha, amelyről már korábban írtunk a sorozatban, és gyantája sok tekintetben hasonlít rá – csak lágyabb, édesebb és barátságosabb. Ezért nevezik édes mirhának, és a parfümériában az opoponax név terjedt el rá.

A gyűjtés hasonlóan zajlik, mint a többi tömjéngyantánál. A gyűjtők bemetszik a cserje kérgét, és a sebekből lassan kifolyó tejszerű nedv a levegőn megszilárdul, sárgás vagy vöröses csomókká alakul. Ezeket néhány hét elteltével leszedik, válogatják és előkészítik az exportra. A parfümőrök számára a gyantát kétféleképpen dolgozzák fel. Oldószeres extrakcióval sűrű, sötét rezinoidot nyernek, amely a teljes illatskálát megőrzi, beleértve a nehéz, ragacsos összetevőket is. Vízgőz-desztillációval illóolajat nyernek – könnyebb, áttetszőbb, és kifejezettebb fűszeres árnyalattal.

Az opoponax illata meleg és balzsamos, mézes édességgel, amely a méhviaszra vagy aszalt gyümölcsre emlékeztet. Alatta enyhén földes, helyenként bőrös alaptónus és finom fűszeres nyom található. A mirhával ellentétben hiányzik belőle a markáns keserűség és a hűvös, kámforos oldal, így kerekebb hatást kelt. A bőrön lassan bontakozik ki, és hosszú órákon át tart.

Éppen ez az állandóság teszi értékes fixatívvá. Az alapjegyekben lassítja az illékonyabb összetevők elpárolgását, és mélységet ad a kompozíciónak. Leginkább ámbrás és keleti illatokban találkozhatunk vele, ahol természetesen kapcsolódik a vaníliával, labdánummal és benzoéval, valamint ciprusos kompozíciókban, ahol lágyítja a mohás szárazságot. Jól harmonizál a rózsával is – virágos frissességét melegséggel és bársonyos édességgel hangsúlyozza.

Az opoponax története összefonódik a karavánutakkal, amelyeken Arábiából és az Afrikai szarvról évszázadokon át szállították a tömjént és a mirhát Egyiptomba, Mezopotámiába és a Földközi-tenger kikötőibe. Az illatos gyanták akkoriban koruk legértékesebb árui közé tartoztak, és templomokban, valamint ünnepi szertartásokon égették őket. Érdekes maga a név eredete is. A görög opopanax szó, amely a „nedv” és a „mindenható gyógyító” kifejezésekből áll, eredetileg a mediterrán ernyős növény Opopanax chironium gumiszerű gyantáját jelölte, amelyet az ókori orvoslás ismert. Csak később került át a név az édes mirhára az Afrikai szarvról – és bár a két növény botanikailag nem áll rokonságban, a parfümériában az opoponax név alatt ma is az afrikai gyanta rejtőzik.