Parfümalapanyagok enciklopédiája: összetevők és történetük – 4. rész

Ylang-ylang – a Comore-szigetek arany virága

Az ylang-ylang a kananga fa (Cananga odorata) trópusi virága, amely természetesen Délkelet-Ázsiában nő – a Fülöp-szigetektől Indonéziáig. Nevét leggyakrabban a filippínó tagalog nyelvből származtatják, és szabad fordításban „a virágok virága”-ként értelmezik. A parfümipar számára ma főként a Comore-szigeteken és Madagaszkáron termesztik, ahová a 19. és 20. század fordulóján terjedt el a fa. Az Indiai-óceán szigetei ma a legtöbb olajat szállítják, amellyel a parfümőrök dolgoznak.

A fákat az ültetvényeken rendszeresen visszavágják, hogy a virágok kézközelben maradjanak. A hosszú, enyhén hullámos szirmok kezdetben zöldek, és csak fokozatosan sárgulnak meg. A gyűjtők ezért csak a teljesen érett, élénksárga virágokat szedik, lehetőleg kora reggel, amikor illatuk a legerősebb – innen ered az arany virág becenév.

Az illóolajat vízgőz-desztillációval nyerik, amely az ylang-ylang esetében szokatlanul hosszú ideig, akár húsz órán keresztül is tarthat. Az olajat nem egyszerre, hanem több időszakban gyűjtik. Minden frakció más összetételű és más illatkarakterű:

• Extra – az első, legrövidebb desztillációs szakasz. Ez a legfinomabb, legfrissebb és legvirágosabb, ezért a parfümőrök ezt értékelik a legjobban.
• I. és II. frakció – fokozatosan teltebb, édesebb és kerekebb, csökkenő frissességgel.
• III. frakció – az utolsó és legnehezebb rész, kifejezettebb fűszeres és fás árnyalattal. Főként ott alkalmazzák, ahol az illatnak hosszú ideig kell tartania.

Ezen kívül létezik az úgynevezett teljes minőség, amikor a desztilláció megszakítás nélkül történik, és a végső olaj minden összetevőt egyesít. A desztillátum mellett a parfümipar számára abszolút is készül, amelyet oldószeres extrakcióval nyernek.

Az ylang-ylang illata krémes, édes és kifejezetten virágos, jázminra emlékeztető árnyalattal. A felszín alatt gyümölcsös, enyhén banános tónus hallható, enyhén fűszeres jegy, amely szegfűszeget idéz, és a nehezebb frakciókban mézes vagy balzsamos aláfestés is megjelenik. Magas koncentrációban akár bódító hatású is lehet, kis adagban viszont bársonyos teltséget és meleget ad a kompozíciónak.

Ennek a természetének köszönhetően az ylang-ylang gyakori összetevője többféle akkordnak:

• Virágos csokrok – összekapcsolja a rózsát, jázmint vagy gyöngyvirágot, és simaságot ad nekik, így a csokor egy egészként hat.
• Fehér virágok – kiemeli a többi fehér virág krémességét és érzékiségét, és lágyítja azok élesebb, zöld tónusait.
• Keleti akkordok – vaníliával, benzoéval vagy szantálfával meleg, kerek szívet hoz létre a kompozícióban.
• Napos akkordok – kókuszos és tejes tónusokkal együtt a napmeleg bőr és a tengerparti nyaralás érzetét kelti.

Akár főszereplőként, akár csak csendes segítőként érzékeljük a kompozícióban, a jellegzetes krémes édességéről árulkodik, amelyet az első találkozás után könnyen megjegyezhetünk. Érdemes hagyni, hogy az illat a tesztcsíkon és a bőrön is kibontakozzon – a legtöbb karakterét a parfüm szívében mutatja meg.

Tuberóza – az éjszaka bódító királynője

A tuberóza (Polianthes tuberosa) egy évelő növény, amely gumóval és hosszú szárral rendelkezik, amelyen fokozatosan nyílnak a viaszos fehér csőszerű virágok. Mexikóból származik, ahol már az aztékok is ismerték, és a 16. században került Európába spanyol tengerészek révén. Később a franciaországi Grasse környékén is termesztették, ma azonban a parfümipar számára szükséges alapanyag főként Indiából származik. Ott rajnigandhának hívják, ami „az éjszaka illata” – és valóban, sötétedés után terjed a legintenzívebben az illata.

A tuberóza azon virágok közé tartozik, amelyeket nehéz feldolgozni. Illata törékeny, és a magas hőmérséklet megváltoztatná, ezért klasszikus vízgőz-desztillációval szinte nem is nyerik ki.

Évszázadokon át az enfleurage módszerrel fogták meg az illatát. A frissen szedett virágokat vékony réteg tisztított zsírral bevont üveglapokra helyezték, amely lassan magába szívta az illatanyagokat. A tuberóza különösen alkalmas volt erre az eljárásra, mert még leszedés után is órákon át tovább bocsátja ki az illatát. A virágokat naponta cserélték, amíg a zsír telítetté nem vált, majd az így keletkezett illatos pomádét alkohollal mosták át. A módszer rendkívül munkaigényes volt, ezért ma már csak kivételes esetekben alkalmazzák.

A modern parfüméria a oldószeres extrakcióra támaszkodik. A virágokat illékony oldószerrel öntik le, amely kioldja belőlük az illatanyagokat a természetes viaszokkal együtt. Az oldószer elpárolgása után sűrű viaszszerű anyag marad, amelyet concrete-nek, azaz koncentrátumnak neveznek. Ezt tovább dolgozzák fel alkohollal, fagyasztják és szűrik, hogy elválasszák a viaszokat. Az alkohol elpárolgása után keletkezik az abszolút kivonat – egy sűrű folyadék, amely hűen tükrözi az élő virág illatát. Az abszolút kis mennyiségéhez hatalmas mennyiségű kézzel szedett virág szükséges, ezért a tuberóza a ritka és nagyra értékelt virágos alapanyagok közé tartozik.

Aki először szagolja meg a tuberózát, gyakran megdöbben az erejétől. Illata bódító, érzéki és nagyon gazdag, több réteggel, amelyek fokozatosan tárulnak fel:

• vajas krémes benyomás, sima és szinte tapintható,
• kókusz és édes tej árnyalata, amelyet a természetesen jelenlévő laktonok okoznak,
• zöld tónusok, amelyek a frissen tört szárra emlékeztetnek,
• enyhén kámforos hűsítő aláfestés, amely különleges feszültséget ad az illatnak,
• a háttérben finoman mézes és fűszeres árnyalatok.

A jázminnal és a narancsvirággal együtt a tuberóza a fehér virágos akkordok egyik pillére – egy olyan illatcsoport, amelyet a krémes teltség és érzékiség jellemez. A parfümőrök a kompozíció szívében használják, ahol térfogatot és csábítást ad, és gyakran olyan virágok illatának megalkotására is, amelyekből nem lehet illatkivonatot nyerni, mint például a gardénia. Az illatpiramisban így a tuberóza elsősorban középső tónusként jelenik meg, amelynek nyoma azonban egészen az alapig húzódik.

Önmagában a tuberóza könnyen elnyomhatna mindent, ezért a parfümőrök gondosan megszelídítik. Mértékkel adagolják, édességét friss citrusokkal vagy zöld tónusokkal egyensúlyozzák, és a kámforos élességet pézsmával, vaníliával vagy lágy fás alapokkal lágyítják. A természetes abszolút mellett szintetikus rekonstrukciókat is használnak, amelyek csak a virág kiválasztott árnyalatait hangsúlyozzák – például krémességét a nehéz, szinte bódító aláfestés nélkül. Ha érdekel a tuberóza, próbáld ki először a bőrödön, és adj neki időt: az első percekben a legintenzívebb, és csak fokozatosan bontakozik ki meleg, bársonyos virágos nyomként.

Fahéj – melegítő fűszer a fa kérgéből

A fahéjat még csukott szemmel is felismerhetjük. Az ünnepi sütemények, a forralt bor és a keleti piacok illatát idézi, a parfümériában azonban sokkal kifinomultabban viselkedik, mint ahogy azt a konyhában megszoktuk. Egyetlen szó alatt két növény és két különböző alapanyag rejtőzik.

Igazi fahéj (Cinnamomum verum, korábban ceyloni) Srí Lankáról származik, ahol évszázadok óta termesztik. A fákat rendszeresen visszametszik, hogy új hajtásokat hozzanak, melyekből lehántják a vékony belső kérget; szárításkor törékeny tekercsekké sodródik. Rokonát, a kasziát (Cinnamomum cassia) főként Kínában és más délkelet-ázsiai országokban termesztik. Vastagabb, keményebb kérge van, illata durvább, egyenesebb és kevésbé finom. A parfümőrök mindkettőt használják – az igazi fahéjat inkább finomabb kompozíciókhoz, a kasziát ott, ahol erőteljesebb meleg akcentusra van szükség.

Kéreg vagy levél? Az illóolajat a fahéjfa két részéből vízgőz-desztillációval nyerik ki. Az eredmények annyira eltérőek, hogy különálló alapanyagként kezelik őket:

• Kéregolaj édes, meleg és telt, jellegzetes „sült” fahéjas tónussal. Fő összetevője a fahéjaldehid, amely ezt a jelleget adja.
  
• Levélolaj élesebb és szárazabb illatú, és erősen emlékeztet a szegfűszegre. Nem véletlen – benne az eugenol dominál, ugyanaz az anyag, amely a szegfűszegolajban is meghatározó.
  

A levélolaj nagyobb mennyiségben keletkezik, és ott használják, ahol általános fűszeres tónus is elegendő. A kéregolaj ritkább és édesége, mélysége miatt értékes.

Hogyan illatozik a fahéj. Illata meleg, édeskés és fűszeres, enyhén csípős széllel, amely energiát ad a kompozíciónak. A bőrön melegítő hatású, és természetesen idézi fel az otthon kényelmét. Magasabb koncentrációban azonban domináns és éles is lehet, ezért a parfümökben inkább fűszerként jelenik meg, mint főszereplőként.

Miért adagolják óvatosan. A fahéjaldehid és az eugenol is ismert allergének közé tartozik. Az európai kozmetikai jogszabályok megkövetelik azok feltüntetését az összetevők között, amint a tartalom meghaladja a meghatározott határértéket, és a nemzetközi parfümipari szövetség szabványai tovább korlátozzák, hogy mennyit tartalmazhat a kész termék. A parfümőrök tehát úgy bánnak a fahéjjal, mint az erős fűszerrel a konyhában – kevés is elég, és mindent gondosan ki kell egyensúlyozni. Ha érzékeny a bőre, érdemes figyelni a parfüm összetételét.

Helye az akkordokban. A fahéj sokoldalú, és három fő típusú kompozícióban található meg:

• Keleti illatok – hidat képez a fűszerek és a meleg alap között. Szívesen társul vaníliával, borostyános tónusokkal és gyantákkal, és a klasszikus narancsos párosítással ragyogást ad a kompozíciónak.
  
• Gourmet illatok – vaníliával, karamellel vagy tonkával az édes süteményekre emlékeztet, de a fűszeresség enyhíti az édességet, és szerkezetet ad neki, így az illat nem válik túlzottan édeskéssé.
  
• Fűszeres akkordok – a szegfűszeg, kardamom vagy szerecsendió mellett bársonyos, melegítő fűszert alkot, amely női, férfi és unisex parfümökben is megjelenik.
  

Az illatpiramisban a fahéj általában a felső és középső tónusok között hallható, és fokozatosan kapcsolódik az alaphoz. Ha parfüm próbálásakor meleg, enyhén édeskés illatot érez, amely a téli sütést idézi, valószínű, hogy ő áll mögötte.

Fekete bors – a felső jegyek szikrája

A borsot leginkább a konyhából ismerjük, de a parfümériában teljesen más arcát mutatja. A fekete bors egy kúszónövény, amely India délnyugati partvidékéről, Malabár partjáról származik. Évszázadokon át a fűszerkereskedelem nagyra becsült árucikke volt, ma pedig Madagaszkáron, Vietnámban és Indonéziában is termesztik. A fekete borshoz a terméseket még éretlenül szedik le, majd addig szárítják, amíg a héjuk meg nem feketedik és ráncosodik.

A parfümériában a szárított terméseket először durván összetörik, majd két fő módon dolgozzák fel. A hagyományos módszer a gőzdesztilláció: a gőz áthalad a tört borson, magával viszi az illékony illatanyagokat, és lehűlés után az illóolajat elválasztják a kondenzátumból. A másik út a szén-dioxidos (CO₂) extrakció. A gáz magas nyomáson oldószerként viselkedik, és kíméletesen, alacsony hőmérsékleten vonja ki az illatanyagokat. Az így kapott kivonat teltebb és melegebb, hűebben idézi a frissen tört borsszem illatát, míg a desztillált olaj könnyedebb és frissebb hatású.

Miért nem csíp a bors a parfümben? Az ételekből ismert csípősségért főként a piperin felelős – egy olyan anyag, amely szinte nem párolog el, így az orr nem érzékeli az illatban. Az illóolajba főként terpének kerülnek, például kariofillén, limonén, pinén vagy szabinén. Ezeknek köszönhetően a bors száraz, friss és fás illatú, enyhén citrusos árnyalattal és jellegzetes szikrázó, szinte pezsgő hatással. A bőrön így nem hat élesen vagy irritálóan, inkább energiát és kontrasztot visz a kompozícióba.

Mivel illatanyagai gyorsan elpárolognak, a fekete bors főként a felső jegyekben, azaz a parfüm felvitele utáni első fázisban érvényesül. Leggyakrabban az alábbi típusú kompozíciókban található meg:

• Friss-fűszeres – bergamottal, grapefruittal vagy gyömbérrel kombinálva élénk bevezetőt alkot, és száraz, fűszeres dimenziót ad a citrusoknak.
• Fás – cédrus, vetiver vagy pacsuli mellett hangsúlyozza a fák szárazságát, és összekapcsolja a friss kezdetet a mélyebb alapokkal.
• Aromás (fougère) – levendulával, rozmaringgal és gerániummal a klasszikus páfrányos szerkezetet légiesebbé és modernebbé teszi.

A bors szikrája az első néhány percben gyengül, de a kariofillén fás tónusa akár a parfüm szívéig is megmaradhat. Ha a parfüm leírásában a fekete bors mellett rózsaborsot is talál, az egy másik növény termése – nem rokon a fekete borssal, és gyümölcsösebb, lágyabb illatú.

Labdanum – a mediterrán cistus gyantája

A labdanum egy ragadós, sötétbarna gyanta, amelyet a cistus ladanifer (Cistus ladanifer) – egy alacsony, örökzöld cserje, fehér virágokkal, amelyek szirmai gyűrött selyempapírra emlékeztetnek – választ ki. A cistusok a Földközi-tenger egész területén száraz és napos lejtőkön nőnek, de a parfümipar számára ma már Spanyolország a legfontosabb, ahol a világtermelés jelentős része zajlik. A nyári hőségben az illatos, ragadós bevonat borítja a leveleket és a fiatal ágakat, ami segít megvédeni a növényt a kiszáradástól.

A labdanum története mélyen az ókorba nyúlik vissza. Már az ókori szerzők is leírták, hogyan ragad bele a gyanta a cserjék között legelésző kecskék szőrébe és szakállába. A pásztorok ezután kifésülték a ragacsos csomókat, és elválasztották belőlük a gyantát. Krétán évszázadokon át használtak egy különleges eszközt, amely egy ostorra vagy gereblyére emlékeztetett, bőr szíjakkal. Ezzel az eszközzel végighúzták a cserjéken, a gyanta a szíjakra tapadt, és onnan kaparták le. Ez a fáradságos kézi módszer a szigeten kis mértékben a közelmúltig fennmaradt, ma azonban inkább a hagyományok emlékét őrzi, mintsem nyersanyagforrást jelent.

A jelenlegi gyártás sokkal kevésbé romantikus. Spanyolországban a cistus egész ágait gyűjtik össze, és vízben főzik ki, amelyhez gyakran lúgot adnak. Így a gyanta felszabadul, és további feldolgozás után nyers gumaként válik el. Ebből több parfümipari anyag készül:

• rezinoid – sűrű, sötét kivonat, amelyet oldószeres extrakcióval nyernek, tipikus alapanyag az alapjegyekhez,
• abszolút kivonat – a rezinoid további alkoholos feldolgozásával készül, tisztább, finomabb, és jobban keveredik a többi összetevővel,
• cistus illóolaj – a levelek és ágak gőzdesztillációjával nyerik, illata frissebb, gyógynövényesebb és enyhén fűszeres.

A labdanum illata balzsamos, meleg és sűrű. Méz, aszalt gyümölcs, dohány és gyanta jegyeket találunk benne, de van egy bőrös, enyhén állati alaptónus is, amely meleg bőrre vagy gyapjúra emlékeztethet. Ez az „állati” réteg teszi a labdanumot olyan növényi nyersanyaggá, amely érzéki mélységet adhat a kompozíciónak állati anyagok használata nélkül. Egyértelműen az alapjegyek közé tartozik – lassan fejlődik, sokáig megmarad, és segít rögzíteni az illékonyabb illatösszetevőket.

A parfümiparban a labdanum az úgynevezett ámbra akkord gerince. Vigyázat a félreértésre: az „ámbra” illat itt nem egy konkrét nyersanyagot jelent, hanem egy meleg, édes és gyantás akkordot. Klasszikus alapját a labdanum és a vanília kombinációja alkotja, gyakran benzoéval vagy más balzsamokkal kiegészítve. A labdanum sötétséget és mélységet hoz, a vanília édességet és kerekséget. Ez az akkord sok keleti illat magját képezi.

Ugyanilyen nélkülözhetetlen a labdanum a klasszikus chypre struktúrában. Ez a friss bergamott felső rész és a sötét alap, amely tölgyfamoha, pacsuli és labdanum kontrasztjára épül. A labdanum melegséget és bársonyos teltséget ad az alapnak, amelynek köszönhetően a friss és mohás összetevők egy egységgé olvadnak össze. Mivel a tölgyfamoha ma már csak korlátozott mértékben vagy módosított formában használható a szabályozások miatt, a labdanum a modern chypre kompozíciókban még nagyobb szerepet kap.

Ha szeretné megismerni a labdanumot egy illatban, keresse az orientális és chypre parfümök alapjegyeinek leírásában. A bőrön általában csak hosszabb idő után érezhető, amikor a felső jegyek elpárolognak – és aztán meleg, mézes-bőrös utóhanggal akár több órán át is kitart.

Myrha – az ókor keserű gyantája

Kevés parfümalapanyag hordoz annyi történelmet, mint a myrha. Ez a Commiphora nemzetségbe tartozó cserjék és alacsony fák aromás gyantája, amelyek az Afrikai szarv és az Arab-félsziget déli részének száraz, köves tájain nőnek – a mai Szomália, Etiópia, Jemen vagy Omán területein. Már maga a név is elárulja, mire számíthatunk: a szemita murr gyökérből származik, amely „keserűt” jelent.

A gyűjtők bemetszik a fa kérgét, és a sebekből lassan világos, tejszerű nedv folyik ki. A levegőn néhány hét alatt szabálytalan cseppekké, úgynevezett könnyekké szilárdul, amelyek színe az aranytól a vörösesbarnáig változik. A myrha nem tiszta gyanta, hanem gyanta, gumi és illóolaj természetes keveréke, ami befolyásolja a mai feldolgozását is.

Az ókori Egyiptomban a myrha a legértékesebb kereskedelmi árucikkek közé tartozott. Az Afrikai szarv partvidékén található legendás Punt földjére vezető expedíciók tömjénnel együtt hozták a templomok számára. Füstölőként égették, a kyfi nevű illatos keverék része volt, és a halottak balzsamozásánál is használták. Egyiptomból eljutott Görögországba és Rómába, ahol kenőcsökben és olajokban illatozott. Az európai kulturális emlékezetben leginkább az evangélium szerint az újszülött Jézusnak hozott három ajándék egyikeként maradt meg – az arany és a tömjén mellett.

A mai parfüméria két alapvető formában dolgozik a myrhával:

• Illóolaj vízgőz-desztillációval nyerik. Könnyebb és áttetszőbb, és elsősorban a világosabb, fűszeres-gyantás tónusokat rögzíti.
• Rezinát oldószeres extrakcióval, tipikusan alkohollal készül. Sűrűbb és sötétebb, megőrzi az alapanyag teltebb, balzsamos és keserű karakterét, és jól köti a kompozíció többi összetevőjét.

A myrha illata keserű, balzsamos és meleg, de korántsem édes. A gyantás mag alatt füstös aláfestés, földes, enyhén gombás árnyalat és száraz, szinte gyógyhatású nyom rejtőzik, amely az öreg patikákat vagy a csendes templomhajókat idézheti. Valakinek a finom édesgyökér utalás is eszébe juthat róla. A tömjénnel ellentétben nincs citrusos frissessége – csendesebb, introvertáltabb és komolyabb. Rokon alapanyag az opoponax, amelyet néha édes myrhának is neveznek; ugyanazon nemzetség másik fajából származik, és lágyabban, édesebben illatozik.

A kompozíciókban a myrha főként az alapjegyekben érvényesül, ahol hosszú ideig megmarad és mélységet ad az illatnak. Elsősorban ezekben az akkordokban található meg:

• Orientális – vaníliával, ámbrával, tonkával vagy fűszerekkel kombinálva csillapítja az édességet, és komolyabb, keserű balzsamos dimenziót ad neki.
• Tömjénes – olibanummal együtt templomi, füstös atmoszférát teremt, amelyben a myrha a sötétebb és keserűbb oldalt képviseli.
• Bőrös – gyantákkal, fákkal és dohánytónusokkal kiemeli a bőr száraz, enyhén füstös karakterét.

Ha szeretné felismerni a myrhát egy parfümben, figyeljen arra, hogyan cseng le az illat a bőrön néhány óra elteltével. Ekkor bukkan elő a meleg alapból jellegzetes keserűsége, amely az egész kompozíciónak régies és nyugodt érzést kölcsönöz.