Parfüm alapanyagok enciklopédiája: összetevők és történetük – 5. rész

Mandarin

A mandarin a citrusfélék közé tartozik, és nagyon hosszú termesztési múltra tekint vissza. Hazája Kína és Délkelet-Ázsia, ahol évszázadok óta termesztik, és ahol a hagyományos kultúrában kiemelt helyet foglalt el – az apró narancssárga gyümölcsök a bőséget és a szerencsét szimbolizálták, és a mai napig ajándékozzák az újév ünneplésére. Európába meglepően későn, csak a 19. században jutott el. Először angol üvegházakban jelent meg, majd innen terjedt el a Földközi-tenger vidékére, ahol különösen kedvező feltételeket talált Olaszországban, főleg Szicíliában és Kalábriában. Az olasz termelés ma a parfümipar egyik fontos alapanyagforrása, emellett például Spanyolországban és Brazíliában is termesztik.

Az illóolajat, akárcsak a legtöbb citrusfélék esetében, hidegen préseléssel nyerik ki a héjból. Az aromás anyagok apró hólyagokban helyezkednek el közvetlenül a héj felszíne alatt; mechanikus nyomással szabadulnak fel, elválnak a víztől és a szilárd részecskéktől, és az eredmény egy élénk színű, intenzíven illatozó olaj. Hőt nem használnak, mert az károsítaná az érzékeny, friss tónusokat. Az eredményül kapott illat jelentősen függ attól, hogy a gyümölcsöket milyen érettségi fázisban szüretelik:

• Zöld mandarin az elsőként szüretelt, még éretlen gyümölcs. Olaja élesebb, frissen kesernyés, zöld és enyhén füves árnyalatokkal.
• Sárga mandarin átmeneti fázist képvisel – egyszerre kiegyensúlyozott, friss és édes.
• Vörös mandarin teljesen érett gyümölcsből származik, és a legédesebb, lédús és kerek illatú, frissen hámozott gyümölcsre emlékeztető tónusokkal.

A citromhoz vagy a bergamotthoz képest a mandarin lágyabb és kevésbé savas. A citrom szikrázó és éles, a bergamott teás, enyhén kesernyés alaptónusú, míg a mandarin lédús, édes és enyhe virágos árnyalattal rendelkezik. Ennek köszönhetően könnyen kapcsolódik a virágos akkordokhoz, és barátságos, szinte játékos hatást kelt.

A parfümökben a mandarinnal elsősorban a felső tónusokban találkozhatunk. Ez az első benyomás, amit az alkalmazás után érzékelünk, és akárcsak a többi citrusféle, viszonylag gyorsan elillan. Alkalmazzák citrusos kompozíciókban, ahol lédússágot és kerekséget ad, kölnivizekben, ahol kiegészíti a klasszikus citrusok és gyógynövények kombinációját, valamint gourmand parfümökben – ott kiegyensúlyozza a vanília vagy karamell édes tónusait, és friss, gyümölcsös belépőt ad nekik. A parfümőrök azért is értékelik, mert képes lágyítani az élesebb citrusokat, és simán összekapcsolni a friss csúcsot a virágos szívvel.

Érdekes a név eredete is. Hagyományosan a mandarinokkal, a császári Kína magas rangú hivatalnokaival hozzák összefüggésbe, akik a népszerű magyarázat szerint narancssárga tónusú ruhákat viseltek, amelyek az érett gyümölcsök színére emlékeztettek. A "mandarin" szó maga azonban nem kínai – az európai nyelvekbe a portugálon keresztül került, és összefügg a maláj és szanszkrit kifejezéssel, amely tanácsadót vagy méltóságot jelent. Bármilyen romantikus is legyen a magyarázat, a mandarin neve a mai napig őrzi a hosszú utazás nyomát az ázsiai kertekből az európai parfümiparba.

Gyömbér

A gyömbér (Zingiber officinale) egy évelő trópusi növény a gyömbérfélék családjából, amelyhez a kardamom és a kurkuma is tartozik. A parfüméria és a konyha számára értékes a föld alatti rizómája – egy szegmentált, elágazó „gyökér” világos húsú és vékony héjú. A növény trópusi Ázsiából származik, és ma már szinte nem található meg vadon, viszont az egész trópusi övezetben termesztik. A legtöbb rizómát Indiában és Kínában szüretelik, de jelentős terület Nyugat-Afrika is, ahonnan a gyömbér erősen csípős, átható aromával érkezik.

Utazás a fűszerutakon

A gyömbér az egyik legrégebben kereskedett fűszer. Régi indiai és kínai szövegek említik, és már az ókorban karaván- és tengeri útvonalakon jutott el a Földközi-tenger vidékére. A görögök és a rómaiak egzotikus keleti nyersanyagként ismerték, és a kereskedelem közvetítői – különösen az arab kereskedők – sokáig őrizték a pontos származási helyét. A középkori Európában a gyömbér a legkeresettebb és legértékesebb fűszerek közé tartozott. Ételeket és borokat ízesítettek vele, gyógyszerészek árulták, és a távolsági kereskedelem és a jólét szimbólumává vált. Éppen a konyhán és a gyógyszertáron keresztül jutott el illata fokozatosan az illatos vizekbe, illatos kenőcsökbe, majd később a modern parfümériába.

Hogyan nyerik ki

A parfümőrök két fő formában dolgoznak az alapanyaggal:

• Illóolaj – szárított, összetört rizóma vízgőzdesztillációjával készül. Melegebb, fűszeresebb és enyhén fás jellegű, mivel a szárítás során a legillékonyabb és legfrissebb összetevők egy része elpárolog.
• Szén-dioxid extraktum – alacsony hőmérsékletű kíméletes extrakcióval nyerik. Jobban megőrzi a friss, lédús benyomást a frissen vágott gyökér citromos árnyalataival együtt.

Érdekesség, hogy az ételekből ismert csípősségért főként nem illékony anyagok felelősek. Az illatos alapanyagban ezért csak részben érvényesül – a gyömbér a parfümben nem „csípős” illatú, mint a szájban, inkább szikrázó és meleg.

A gyömbér illata a parfüm összetételében

A gyömbér illata pikáns, meleg és egyben citrusos, citromhéj, bors és enyhe földes árnyalatokkal. Ez a kettősség teszi rendkívül sokoldalú alapanyaggá. A friss és citrusos kompozíciók felső tónusaiban energiát és „lédússágot” ad, az aromás és fougère parfümökben összekapcsolja a gyógynövényeket a fás alapokkal, míg az orientális illatokban meleget és fűszeres pikantériát ad hozzá anélkül, hogy megterhelné a kompozíciót. Leggyakrabban bergamottal, grapefruittal, kardamommal, rózsaborssal, vetiverrel vagy cédrussal találkozhatunk vele. Mivel felső tónus, friss szikrája a legszembetűnőbb az első percekben a felvitel után – a meleg fűszeres nyom aztán észrevétlenül beolvad az illat szívébe.

Szegfűszeg

A konyhából ismert apró, sötét „szegfűszegek” valójában a szegfűszegfa szárított, még ki nem nyílt bimbói. Ez az örökzöld fa a kelet-indonéziai Molukkákról származik, amelyet gazdagsága miatt sokáig Fűszer-szigeteknek neveztek. A bimbókat akkor gyűjtik, amikor rózsaszínűvé válnak, majd a napon szárítják, amíg meg nem barnulnak és meg nem keményednek. Formájuk kerek fejükkel és hosszúkás szárukkal egy kis szegre emlékeztet – innen ered a magyar név és a latin clavus, amely számos európai nyelvben is megjelenik.

Hogyan készül a szegfűszegolaj

A szegfűszeg illóolaját vízgőz-desztillációval nyerik ki. A legfinomabb és a parfümipar számára legértékesebb az olaj a bimbókból, de levelekből és szárakból is desztillálnak olajat, amely általában élesebb, szárazabb és kevésbé kerek. Minden változatban az eugenol játszik főszerepet – ez az aromás anyag alkotja az olaj nagy részét, és adja annak jellegzetes karakterét. A parfümőrök izolált eugenollal és az abból származtatható rokon molekulákkal is dolgoznak.

Milyen az illata és hol található meg a parfümökben

A szegfűszeg illata meleg, fűszeres és enyhén édeskés, pikáns, szinte csípős széllel és finoman fás lecsengéssel. Sok embernek a karácsonyi sütemények, a forralt bor vagy a szegfűszeggel tűzdelt narancs jut eszébe róla. A parfümökben elsősorban középső és alapjegyekben jelenik meg, ahol mélységet, melegséget és jellegzetes fűszeres karaktert ad a kompozíciónak. Tipikusan a következő összefüggésekben találkozhatunk vele:

• orientális kompozíciókban, ahol jól harmonizál a vaníliával, gyantákkal és balzsamokkal,
• fűszeres illatokban, fahéj, szerecsendió vagy bors mellett,
• fás jegyekben, amelyeknek meleget és földes zamatoságot ad,
• virágos kompozíciókban, ahol kiemeli a rózsa vagy a szegfű érzékiségét.

Különleges helyet foglal el a szegfűszeg az úgynevezett szegfű akkordban. A szegfű virágát a parfümipar szinte nem dolgozza fel, ezért jellegzetes fűszeres-virágos illatát a parfümőrök mesterségesen állítják össze – és az eugenol ebben kulcsszerepet játszik. A szegfűszeg így sok olyan illat hátterében áll, amely első benyomásra tisztán virágosnak tűnik. Mivel nagyon kifejező, általában mértékkel adagolják: kis mennyiségben felmelegíti a kompozíciót, túlzott mennyiségben könnyen elnyomja azt.

A fűszer, amiért háborúztak

A szegfűszeg a világ legrégebben kereskedett fűszerei közé tartozik. Kínai írásos emlékek szerint az udvaroncok vele frissítették fel leheletüket, mielőtt a császárhoz szóltak, és karaván- és tengeri útvonalakon eljutott egészen a Földközi-tengerig. Valódi értéke azonban az európai tengeri hatalmak megjelenésével nőtt meg. A 17. században a portugálokat a hollandok váltották fel, akik Kelet-indiai Társaságuk révén szigorú monopóliumot építettek ki a szegfűszeg termesztése felett. A termesztést néhány kiválasztott szigetre összpontosították, máshol növő fákat elpusztították, és a palánták kivitelét szigorúan büntették.

A monopóliumot csak a francia Pierre Poivre, Mauritius szigetének kormányzója, akkor francia gyarmat, tudta megtörni. A 18. században sikerült a Molukkákról szegfűszeg- és szerecsendió-palántákat kicsempésznie, és a holland ellenőrzésen kívül megkezdeni termesztésüket. Innen terjedt el a szegfűszeg más trópusi területekre, elsősorban Kelet-Afrika partvidékére és az Indiai-óceán szigeteire, és az egykor ritka fűszer fokozatosan elérhetővé vált – a konyhában és a parfümiparban egyaránt.

Ibolya

A parfümibolya (Viola odorata) egy apró növény, amely tavasszal élénk lila, alig centiméteres virágokat bont. A parfümipar számára régóta termesztik Franciaországban – Toulouse környékén, amely ezt választotta szimbólumának, valamint a Grasse fölötti dombokon – és az olaszországi Parmában, ahol helyi különlegességgé vált. E területek termesztési hagyománya szorosan kapcsolódik a 19. századhoz, amikor az ibolyaillat iránti kereslet tetőzött.

A virágokból az illatos összetevő csak hatalmas költséggel nyerhető ki. Egy kis mennyiségű kivonathoz rengeteg kézzel szedett virág szükséges, és a hozam olyan alacsony, hogy a virág abszolút a mai parfümiparban csak kivételesen használatos. A parfümőrök ezért két elérhetőbb utat választanak. Az első a ibolyalevél abszolút, egy sötétzöld sűrű anyag, amelyet oldószeres extrakcióval nyernek ki. A második az iononok – szintetikus molekulák, amelyeket a 19. század végén írtak le német kémikusok, Ferdinand Tiemann és Paul Krüger. Az iononok hűen idézik az ibolyavirág illatát, és nekik köszönhetően az ibolya drága kuriózumból könnyen elérhető alapanyaggá vált. Az első szintetikus illatanyagok közé tartoznak, amelyek jelentősen befolyásolták a modern parfümipar arculatát.

Az ibolyának azonban nem csak egy arca van. A virág, legyen az természetes vagy iononokból összeállított, púderes és édes illatú, finom árnyalattal, amely málnára emlékeztethet. A levél ezzel szemben zöld, friss, szinte uborkás tónust hoz, nedves, földes aláfestéssel, mint a frissen szedett zöldek. Az összetételben az ibolya általában a középső tónusokban jelenik meg, vagyis az illat szívében. Elsősorban virágos és púderes parfümökben található meg, ahol lágyítja és kerekíti a többi virágot. Az ibolyalevél emellett zöld és aromás kompozíciókban is szerepet kap, amelyeknek hűsítő frissességet ad.

Az iononok érdekessége a szaglásra gyakorolt szokatlan hatásuk. Egy idő után az orr nem érzékeli őket, majd egy rövid szünet után újra felfedezi – az ibolya illata így mintha eltűnne, majd visszatérne. Ezt a jelenséget gyakran említik az egyik okként, amiért az ibolya olyan megfoghatatlannak és törékenynek tűnik.

Az ibolyának gazdag történelme is van. Joséphine császárné kedvenc virága volt, és Napóleon állítólag minden házassági évfordulójukra küldött neki belőle. Amikor 1814-ben száműzetésbe vonult Elbára, azt ígérte, hogy visszatér, amikor az ibolyák virágoznak. Hívei az ibolyát titkos azonosító szimbólumként választották – ruhájukon vagy gomblyukukban viselték, és magáról Napóleonról „Ibolya tizedesként” beszéltek. 1815 tavaszán valóban visszatért, és az ibolya szorosan összefonódott a bonapartistákkal. A 19. század folyamán nagy népszerűségnek örvendett a parfümiparban is, és az ibolyaillatú parfümök a viktoriánus kor tipikus illatai közé tartoztak.

Amber

Amikor egy illatkompozíció leírásában megjelenik az amber, nem az ősi tűlevelűek megkövesedett gyantájára gondolunk, amit ékszerekben ismerhet. Az önmagában szinte nem is illatozik. A parfümériában az amber egy fantázia akkord – egy illatélmény, amelyet a természet nem kínál kész formában, és amelyet a parfümőrök több nyersanyagból állítanak össze. Nevét az aranyszínű árnyalatáról és a meleg, mézes karakteréről kapta, amelyet az emberek a fosszilis gyantával társítanak.

Miből áll az akkord

A klasszikus amber akkord három pilléren nyugszik, amelyeket a parfümőrök különböző arányokban kevernek, attól függően, milyen eredményt keresnek:

• Labdanum – a cistus gyantája, amelyet a 4. részben mutattunk be. Mélységet, bőrös és enyhén állati alárnyalatokat, valamint sötétebb, szinte füstös árnyalatot ad az akkordnak.
• Benzoin – balzsamos gyanta vaníliás, enyhén púderes édességgel. Az akkordot lágyítja és lekerekíti.
• Vanília – krémes édességet és melegségérzetet hoz, amely miatt az amber érzékinek és barátságosnak hat.

Ezekhez az alapokhoz gyakran további balzsamokat és gyantákat, fűszeres tónusokat vagy szintetikus anyagokat adnak, amelyek az akkordot erősítik és meghosszabbítják annak tartósságát. Minden parfümőr műhelyének megvan a saját amberje – az egyik száraz és gyantás, a másik mézesen édes, a harmadik szinte füstös.

Az amber nem azonos az ambrával

Magyarul és más nyelveken is könnyen összekeverhetők a fogalmak, pedig teljesen különböző dolgokról van szó. Az ambra egy állati eredetű anyag, amely a bálna emésztőrendszerében keletkezik, és évekig a tengerben érlelődik, finom, sós, enyhén földes illatot kapva. Ma a parfümériában szintetikus molekulákkal helyettesítik. Az amber ezzel szemben tisztán növényi akkord, gyantákból és vaníliából állítják össze. Ha tehát ambrás parfümről van szó, általában az amberre, azaz a meleg, gyantás karakterre utalnak, nem pedig a valódi ambra illatára.

Milyen illata van

Az amber meleg, gyantás és édeskés illatú. Gyakran hasonlítják mézhez, karamellhez, felmelegített fához vagy napmelegítette bőrhöz. A bőrön lassan bontakozik ki és hosszú órákig tart, ezért a alapjegyek közé tartozik. Az orientális illatcsalád gerincét képezi, amelyet ma a parfümőrök és kritikusok egyre gyakrabban neveznek ambrásnak. Kiválóan illik a fűszerekhez, rózsához, tömjénhez, pacsulihoz és fás tónusokhoz, teltséget és melegséget adva nekik.

Egy kis történelem

Az amber akkord gyökerei a 19. és 20. század fordulójára nyúlnak vissza. Akkoriban a parfümőrök a kémia fejlődésének köszönhetően hozzájutottak az első szintetikus anyagokhoz, például a vanilinhoz, és nagyobb mértékben kombinálhatták a természetes gyantákat az új molekulákkal. Megszülettek az első nagy orientális kompozíciók, amelyek a meleg amber alapon nyugodtak, és amelyeket a korabeli Kelet iránti rajongás befolyásolt. Hatásuk a parfümériában ma is érezhető – az amber továbbra is az egyik leggyakrabban használt akkord, és sok ember számára a melegség és érzékiség szinonimája marad.

Benzoin

A benzoin egy balzsamos gyanta, amelyet a styrax nemzetségbe tartozó trópusi fák termelnek. A parfümipar számára két fő forrás jelentős: a délkelet-ázsiai, főként Laoszból és Thaiföldről származó sziámi benzoin, valamint az indonéziai Szumátra szigetéről származó szumátrai benzoin. Mindkét alapanyag édes és meleg karakterrel rendelkezik, de részleteikben eltérnek – a sziámi típus lágyabb és kifejezetten vaníliás, míg a szumátrai szárazabb, gyantásabb és enyhén fahéjas árnyalatú.

A gyanta gyűjtése még ma is főként kézi munka. A gyűjtők bemetszik az érett fák kérgét, és a sebekből lassan elkezd szivárogni a nedv. A levegőn fokozatosan fehéres-sárgás könnycseppekké szilárdul, amelyek idővel borostyánbarnára sötétednek. A betakarított darabokat méret és tisztaság szerint válogatják, és a legnagyobb értéket a világos és tiszta könnycseppek képviselik. Parfüm célokra oldószeres extrakcióval reszinoidot készítenek belőlük – egy sűrű, ragacsos anyagot, amelyet a parfümőrök tovább hígítanak, hogy könnyen dolgozhassanak vele a kompozícióban.

A benzoin illata édes, vaníliás és balzsamos, enyhén púderes és gyantás árnyalattal. A vaníliás benyomást többek között a természetes vanilin tartalmának köszönheti, különösen a sziámi típus esetében. A kompozícióban a benzoin az alapjegyek közé tartozik, ahol nagyon lassan párolog el. Ennek köszönhetően fixatívként működik: lassítja a könnyebb, illékonyabb összetevők elpárolgását, és segít a parfümöt hosszú órákon át egyben tartani. Ezért gyakran találkozhatunk vele keleti és gourmand parfümökben, ahol kiemeli a vanília, tonka, gyanták vagy fűszerek jegyeit. Meleg lágyságával azonban a virágos kompozíciókat is képes lágyítani, és csökkenteni azok élességét.

Amikor a benzoint keressük egy parfümben, általában nem azonnal érezhető. Az ő ideje a lecsengéskor jön el, amikor a felső jegyek elpárolognak, és a bőrön egy puha, meleg és enyhén édeskés fátyol marad. Ez a burkoló hatás teszi olyan alapanyaggá, amelyet sokan a hidegebb hónapokkal és az otthonos légkörrel társítanak.

A benzoin hosszú múltra tekint vissza. Évszázadok óta része a tömjénkeverékeknek, és meleg, édes füstje kísérte a vallási szertartásokat Délkelet-Ázsia buddhista templomaiban és Európa templomaiban. A Földközi-tenger térségébe kereskedelmi útvonalakon keresztül jutott el arab kereskedők révén, akik „jáva tömjénként” ismerték. Az arab lubán džáví kifejezésből fokozatosan kialakult az európai benzoin elnevezés. A gyanta így sokáig ritka importárunak számított, amelyet Európában hasonlóan nagyra értékeltek, mint más keleti illatos balzsamokat.